„Kirajzolódom végleg a világból, 
mint csupasz falnak állitott fogoly”

Pilinszky János: Tanuk nélkül 

Jobban fázunk, ha magányosak vagyunk

Móra Ferenc A Didergő király című százéves meséjében a gazdag, de magányosan éldegélő címszereplő folyamatosan fázik, hiába szaladnak segítségére bölcs doktorok, hiába rakat óriási tüzet a kandallóba. Teste-lelke csak akkor melegszik fel végre, amikor egy falubeli kislány besétál hozzá és leteremti, amiért a házuk tetejét is leszedette tüzelőnek. A didergő király magányos reszketése felolvad a gyermeki őszinteség hallatán. Örömében vendégül látja az egész falut, s az emberek társaságában nem fázik többé. 

Ki hitte volna, hogy Móra Ferenc meséjének igazsága bizonyítást nyer egy száz évvel későbbi kanadai kutatásban?

A torontói kutatás szerint a magányt és kirekesztettséget átélő emberek alacsonyabbnak érzik a hőmérsékletet, mint társaik, ezért fázósabbak. A kísérletben résztvevők egyik felének egy olyan élményt kellett felidézniük, amelyben azt élték át, hogy egy csoport nem fogadja be őket. A másik fele pedig olyan emlékre gondolt, amelyben a befogadás jelent meg. Ezután mindkét csoport tagjait arra kérték, hogy becsüljék meg a szoba hőmérsékletét. Az elszigeteltségre emlékezők átlagosan alacsonyabb becsléseket adtak. A jelenséget úgy is igazolták, hogy résztvevőknek nem az emlékezetükre kellett hagyatkozniuk, hanem magában a kísérletben idézték elő a kirekesztettség érzését. Amikor a kísérlet végén különböző ételek és italok közül választhattak, a kirekesztettséget megélő csoporttagok gyakrabban választottak meleg ételt vagy italt. Az eredményekből feltételezhetjük, hogy a magányosság és elszigeteltség érzésétől fizikailag fázhatunk. 

A magány megbetegít? 

Talán nem gondolnánk, de a magány az egészségi állapotunkra is rossz hatással van. A magányosságot, elszigeteltséget megélő emberek immunrendszere és idegrendszere gyengülő működést mutat, így fogékonyabbak a különböző betegségekre. Egyedülállóknál nagyobb eséllyel fordulnak elő szív- és érrendszeri betegségek, és általában magasabb a mortalitás, mint a kapcsolatban élőknél. Ehhez nyilván hozzájárul, hogy az egyedül élőkről sokszor nincs, aki gondoskodjon, így a betegségből való felépülés is nehezebb vagy hosszabb.  

Covidon innen és túl

Figyelembe véve a fentieket, aggasztó lehet elgondolni, hogy a Covidban magányosságot megélt emberek élete vajon vissza tudott-e zökkenni az eredeti kerékvágásba. A járványhullámok hirtelen és intenzíven alakították át életvitelünket. Az, hogy ki hogyan élte meg a bezártságot, nagymértékben függött attól, hogy egyedül vagy társaságban telt-e az idő. Bár a kötelező bezártságnak már jó ideje vége van, mégsem úgy éljük az életet, mint 2020 előtt. Az otthon falai mögül már szinte minden elintézhető: munka, bevásárlás, ismerkedés, randizás és még sorolhatnánk. Az applikációkon és közösségi oldalakon keresztül fogyókúrázhatunk, társaloghatunk, múzeumba és színházba járhatunk, sőt, még a természetben is tehetünk virtuális túrákat. A munkatársakkal, barátainkkal és a családtagokkal való találkozások alkalmával is megúszható az utazásra szánt drága idő, sokszor kényelmesebb összehozni egy online beszélgetést. De a képernyő nyilvánvalóan nem adja azt az élményt, amit egy fizikai találkozás. Bár színes, mégis színtelen és szagtalan. Nélkülözi a háromdimenziós valóság minden előnyét és hátrányát, a „Hozzám vagy hozzád?” kérdés értelmetlenné válik, mert a találkozás egy virtuális térben történik, ahol a képernyő nem simogat vissza.

Az elszigeteltség új arca

Átalakuló világunkban a magány nem kizárólag azt jelenti, mint régen, a magány érzése nem feltétlenül csak az egyedüllét következménye lehet. Élhetünk egymás mellett akár többen is egy háztartásban, elszigetelve, képernyők mögött. S a társaság, a törődés illúzióját adhatják a közösségi oldalakon kapott lájkok, szívecskék, kedves kommentek. Ahogy folyamatosan szerkesztjük saját életünk bulvármagazinját és közben követjük másokét, olyan, mintha tényleg részt vennénk egymás életében. Nagyon nehéz az itt megélt pozitív visszajelzésekből visszazuhanni a realitásba, ahol a partnerünk, a gyerekünk vagy a szülőnk lehet, hogy épp dühös ránk valamiért vagy csak egyszerűen kedvtelen. A realitásban nem tilthatjuk le a másikat, van, hogy akkor is kénytelenek vagyunk meghallgatni, amikor nem vagyunk ráhangolódva. A mondatait nem tudjuk egyszerűen kitörölni, mint a posztjaink alatti nem kívánt kommenteket. A valódi kapcsolatok fenntartása sokkal időigényesebb és macerásabb. Kinek van kedve konfrontálódni, amikor visszavonulhat a saját maga által kontrollált békés buborékba? A hangsúly észrevétlenül tolódhat el a valódi kapcsolatok felől a virtuális kapcsolatokig, ahol a barátság sokszor arra redukálódik, hogy egymás „lájkcimborái” leszünk: létrejön közöttünk egy kimondatlan egyezség, mely szerint kölcsönösen pozitívan reagálunk egymás posztjaira. Minél több lájkcimborát sikerül szereznünk, annál inkább bebiztosítva érezzünk magunkat a közösségi térben, ahol a magányt és a kirekesztettséget az jelenti, ha reakció nélkül maradnak a posztjaink. Mivel egységnyi idő alatt sokkal kevesebb energiabefektetéssel lehet látszólagos sikereket elérni a közösségi felületeken, előfordulhat, hogy kevésbé leszünk motiváltak hús-vér kapcsolataink idő- és energiaigényes ápolására. 

Képernyők közé zárva

Életünk valódi kapcsolatok felé való eltolódását nehezíti, hogy a járványhullámok után, ha akarnánk, se tudnánk több időt eltölteni a fizikai térben, háromdimenziós emberek között. Ennek főként azok a fiatalok és egyedülállók látják kárát, akiknek még nem volt elég idejük szocializálódni a párkapcsolatok és a munka világában. Esetleg nincsenek kialakult baráti kapcsolataik és még párkeresésben vannak. Emellett próbálják megállni a helyüket home office-ban a munkahelyükön, ahol még arra sincs lehetőségük, hogy a meetingek közötti szünetekben összefussanak a büfében, megigyanak közösen egy kávét vagy épp megbeszéljék, hogy milyen a főnök új frizurája. Otthonuk elszigeteltségében dolgoznak, a szünetekben saját gondolataikba zárva. Az ebédszünetet is egyedül töltik, s a munkaidő lejárta után jöhet az online edzés, a közösségi oldalak görgetése és a véget nem érő sorozatok. Nem egy, a covid előtt aktív életet élő, fiatal, egyedülálló kliensem számol be arról, hogy a járvány óta annyira elszokott a fizikai érintkezéstől, hogy már egy baráttal való találkozás is feszültséget vált ki belőle, nemhogy egy nagyobb társasági összejövetel. A szorongás miatt kerülik ezeket a helyzeteket, ami még jobban elszigeteli őket. Hiányoznak életükből a társas élet azon mozzanatai, amelyek nemrég elkerülhetetlenek voltak még egy szociálisan szorongó számára is. S mivel ezek a szociális helyzetek most nemcsak elkerülhetőek, hanem a home office miatt akár elérhetetlenek, a kör be is zárul. Az online munka során olyan alapvető társas szituációkat sem tudnak gyakorolni, mint a kézfogás vagy az egymás szemébe nézés beszélgetés közben. A munka puszta pénzkereséssé redukálódik, amelyből hiányoznak a valódi emberi kapcsolatok. S ha emellett nincsen párjuk vagy híján vannak a kielégítő családi és baráti kapcsolatoknak, a magány érzése állandóvá válhat. 

Az elmagányosodás sajnos nem elszigetelten van jelen, hanem tömegjelenséggé kezd válni. A kapcsolatokért, amelyek egykor természetes módon vettek körül minket, ma jobban és tudatosabban meg kell dolgozni, mint valaha. 

Szerző: Kelemen Anikó