„Úgy szeretném, ha felnőttként is szeretnének!” – a felnőtté válás útján

Sok fiatal felnőtt kliensemnél kerül a terápia fókuszába a szülőkről való érzelmi leválás. A felnőttkor kapujában gyakran van egy átmeneti állapot, amikor a fiatal kialakítja saját, szüleitől független életét. Dolgozni kezd, már párkapcsolatban él vagy éppen egyedülállóként szeretné megtapasztalni, mi az, amire vágyik, s célokat tűz ki maga elé. Ez az időszak sokszor bizonytalansággal és kérdésekkel teli. 

Ezek a fiatal felnőttek gyakran túlzottan kötődnek még érzelmileg a szüleikhez. Sajnos nem ritka, hogy a szülők nehezen emésztik meg, hogy lezárult egy korszak, felnőttek a gyerekek, „üres a fészek„. Ilyenkor muszáj szembenézni saját párkapcsolatukkal, amit olykor csak a szülői közösségvállalás tart össze. Előfordul, hogy saját frusztrációik miatt kényszeredetten próbálják felnőtt gyermeküket „gyerekszerepben” tartani, pusztán azért, hogy kielégíthessék gondoskodásra irányuló szükségleteiket, ami mentén hasznosnak élik meg magukat, és úgy érzik, életüknek van értelme. Beleszólnak felnőtt gyermekeik döntéseibe, próbálják kontrollálni az életüket, mindezt persze „puszta jóindulatból”, azért mert „csak jót akarnak”. Kevesellik a telefonhívásokat, a közösen eltöltött időt, s elégedetlenségüket rendszeresen a fiatal tudtára adják. Nem ritkán olyan passzív-agresszív mondatokba csomagolva, mint hogy „De eltűntél, már úgy aggódtam érted” vagy „Annyira senki nem fog téged szeretni, mint én”.

Csakhogy a felnőtt gyermeknek nem olyan típusú gondoskodásra van szüksége, mint kiskorában, sokkal inkább arra, hogy érezze, szülei bíznak abban, hogy képes immár egyedül helyt állni, és önálló döntéseket hozni. Dönteni arról, hogy milyen párt, milyen egyetemet, munkát, kanapét, hobbit vagy kutyát választ, hogy kire szavaz vagy kire nem, hogyan táplálkozik, mennyi időt tölt a barátaival. Azok a fiatalok, akiket szüleik érzelmileg manipulálva próbálnak visszatartani az autonóm felnőtt élettől, gyakran élnek meg bűntudatot a felnőtté válásuk kapcsán. Néha ez a bűntudat olyan erős és elviselhetetlen a számukra, hogy belemennek a játékba, és kiszolgálják szüleik igényeit azzal, hogy átengedik az irányítást nekik. Ez viszont gyakorta vezet ahhoz, hogy elakadnak saját felnőtt életükben.

A szülők felé történő érzelmi határhúzás általában nehéz és hosszú folyamat. A bűntudat mögött sok felgyülemlett, meg nem élhető és ki nem fejezhető indulat áll. A terápiában ennek az indulatnak a megértése és elfogadása vezethet a bűntudat csökkenéséhez, és ahhoz, hogy a fiatal képes legyen elindulni saját, autonóm felnőtt élete felé. Ha a szülők sértettséggel és dühvel reagálnak a változásra, az általában eltávolodáshoz vagy akár a kapcsolat megszakításához is vezethet. Ha azonban ők maguk is felnőnek a feladathoz, és  képesek támogatni a fiatalt a leválásban, akkor egy partneribb, élhetőbb és szeretetteljes kapcsolat alakulhat ki közöttük.

Szerző: Kelemen Anikó