„Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.”
József Attila: Nem én kiáltok
Amikor toleranciáról beszélünk, általában más népek, kultúrák, vallások vagy szexuális kisebbségek jutnak eszünkbe. A hozzájuk való pozitív viszonyulás sok esetben énképünk fontos részét képezi. De megjelenik-e ténylegesen viselkedésünkben az elfogadó attitűd, vagy csak jól hangzó, üres mondatok, egyfajta kirakat tolerancia szinten van jelen az életünkben?
És mi a helyzet a közvetlen környezetünkben élőkkel? Mennyire vagyunk elfogadók a párunkkal vagy a gyerekünkkel? Mit is jelent valójában a feltétel nélküli elfogadás és miért olyan fontos, hogy gyerekként részünk legyen benne?
A pozitív énkép fontossága
A pozitív énképhez hozzátartozik, hogy jók vagyunk embertársainkhoz. Kedvesek, gondoskodók, empatikusak és elfogadók. Nem szeretjük azt gondolni magunkról, hogy rosszindulatúak vagyunk, nem törődünk mások érzéseivel, hogy megkeserítjük valakinek az életét otthon vagy a munkahelyen. Azok nem mi vagyunk. Mi nem csinálunk ilyeneket. Legfeljebb elszenvedjük néha a többiek szívtelenségét, a világ cudarságát.
Jóságunkról aztán szeretünk bizonyítékokat gyűjteni. Ezt sokszor valódi erőfeszítés nélkül is könnyen megtehetjük. Átállíthatjuk például a profilképünket valamelyik közösségi oldalon, az aktuális trendnek megfelelően. A múlt hónapban a feketékért álltam ki. Most az LMBTQ közösségért. A jövő héten talán a hajléktalanokért vagy az utcára dobott kisállatokért. Csak egy kattintás, és máris mindenki láthatja, mennyire jószívű és elfogadó vagyok. Nem számít, hogy talán soha életemben nem volt valódi kapcsolatom egyetlen emberrel sem az adott közösségből, lehet, hogy legbelül meg sem érint az egész. Megvolt a napi betevő jócselekedet, és hát igen, bebizonyosodott újra, hogy jó ember vagyok.
Amikor bort iszunk és vizet prédikálunk, és ezt nem is sejtjük
Olykor még saját magunk sem látjuk, hogy legbelül nem is vagyunk olyan elfogadók, mint gondolnánk. Csak figyeljük meg, hogy amikor felszállunk egy buszra, legtöbbször egyesével ülnek az emberek, még a kettes vagy négyes üléseken is. Ha tehetjük, nem ülünk le idegen mellé, és ez nem a koronavírus járvány óta van így. Aztán azt is érdemes megfigyelni, hogy ha van választási lehetőségünk, akkor ki mellett foglalunk helyet. Leülünk-e egy kisebbségi csoportba tartozó ember mellé? Szociálpszichológiai megfigyelések szerint inkább nem. De folytassuk csak a gondolatkísérletet. Ha nő vagyok, leülök-e egy férfi mellé? Ha fiatal vagyok, leülök-e egy nyugdíjas mellé vagy inkább a korosztályomból választok valakit, s ha erre sincs lehetőség, inkább állva maradok? A végtelenségig folytathatnánk a sort lila hajú, tetovált, kisgyerekes, piercinges vagy öltönyös emberekkel. Kinek a pap, kinek a papné.
Ha összevetnénk, hogyan gondolkodunk elméletben másokról és hogyan viszonyulunk hozzájuk ténylegesen a valóságban, meglehet, ellentmondásba ütköznénk. Feszültséget, szorongást élnénk meg. A szociálpszichológiában Festinger óta kognitív disszonanciának nevezik, amikor valamilyen tapasztalatunk ellentmond a korábbi elképzeléseinknek. Amikor azon kapjuk magunkat, hogy olyat teszünk vagy mondunk, ami ellentmond nézeteinknek vagy a magunkról alkotott véleménynek. Ha én elfogadónak gondolom magamat, de a fenti sorok némi kényelmetlenséget okoztak, akkor pontosan ez történt: kognitív disszonanciát éltem át. Megnyugtató, hogy legalább neve van a jelenségnek. De mit kezdhetünk a felgyülemlett feszültséggel? Természetesen megpróbálhatjuk csökkenteni, erre szerencsére több lehetőség is kínálkozik. A buszos példánál maradva a legkézenfekvőbbnek az tűnik, hogy nyugtázom, tévedtem magammal kapcsolatban, valójában egy xenofób, rasszista, homofób és szexista ember vagyok. Viszont ez alapjaiban zúzná össze pozitív énképemet, így felteszem, csak kevesen választanák ezt a lehetőséget. A másik opció, hogy megpróbálunk viselkedésünkre valamiféle racionális magyarázatot gyártani, hogy ne veszélyeztesse a nézetünket. Ehhez kell egy kis agymunka, de megéri. Úgy vélekedhetünk például, hogy azért szeretünk egymagunk ücsörögni a buszon, mert így elmélyülten készülhetünk az aznapi iskolai/munkahelyi feladatokra. És nem az utasok felé érzett ellenszenv miatt utazunk állva, hanem, mert sportosak vagyunk. A harmadik alternatíva igényli a legtöbb erőfeszítést: megpróbálhatjuk viselkedésünket a nézeteinkhez igazítani. A jövőben például törekedhetünk arra, hogy legközelebb más nemű, rasszú vagy épp tetovált ember mellé üljünk le. De ahhoz, hogy ezt meglépjük, szembe kell néznünk saját álszentségünkkel. Kegyetlenül hangzik? Pedig csupán arról van szó, hogy olykor saját nyugalmunk vagy pozitív énképünk fenntartása érdekében kisebbfajta önbecsapásokkal élünk. Ez bizonyos mértékig teljesen rendben van, hiszen nem viselkedhetünk állandóan kifogástalanul és tökéletesen. Ha el tudjuk fogadni saját gyengeségeinket, gyarlóságainkat, ha szembe tudunk nézni hibáinkkal, akkor fogunk tudni változtatni rajtuk. Ha elfogadó tudok lenni magammal, másokkal is toleránsabbá válok. Így mindenki jobban jár, mi is és a környezetünk is: a barátaink, a párunk és a gyerekünk is.
„Úgy szeretlek, ahogy vagy”
Ez az a mondat, amit sokan szeretnénk hallani a párunktól, mert kifejezi, hogy elfogad és szeret bennünket az összes hibánkkal együtt. A kiegyensúlyozott kapcsolatok feltétele egymás kölcsönös tisztelete és elfogadása. De ahhoz, hogy valódi elfogadással tudjak fordulni a partnerem felé, stabil önértékeléssel kell rendelkeznem. Ha instabil vagyok, ha önértékelésem ingatag talajon áll, akkor a másik különbözősége fenyegető rám nézve, hiszen azzal szembesít, hogy lehet, én járok a rossz úton. Ezért keressük a hozzánk hasonló emberek társaságát, általuk visszaigazolást nyerünk saját magunkra vonatkozóan. Ez amúgy is logikusnak tűnik, inkább töltöm az időmet olyan emberekkel, akikkel megvan a közös érdeklődés, hobbi. De muszáj-e megszerettetnem a kedvesemmel a kedvenc ételemet vagy zenémet? Azt kell, hogy szeresse, amit én, vagy elfogadom, hogy van az enyémtől eltérő véleménye, érzése, érdeklődése? Tudok-e neki úgy örömet szerezni, ahogy neki jólesik, vagy olyan ajándékokkal, programokkal halmozom el, melyeknek tulajdonképpen én örülök? Ha az énképem pozitív, ha saját magammal rendben vagyok, akkor el tudom fogadni, hogy a másik másmilyen, hogy nem feltétlenül úgy viselkedik, ahogy én ideálisnak gondolom. Nem fog megijeszteni az önállósága, nem lesz bennem késztetés, hogy kontrolláljam minden mozdulatát, vagy hogy a saját igényeim szerint faragjak rajta. El fogom tudni viselni, hogy olykor más véleményen vagyunk, kapcsolatunk kibírja a konfliktusokat és egymás létezésének szabadságát. De miben gyökerezik önértékelésünk stabilitása?
A feltétel nélküli elfogadásról
Saját magunk elfogadása onnan indul, ahonnan sok minden más is: a kora gyermekkorból. Az anyaméh biztonsága után csecsemőként is arra vágyunk, hogy fizikailag és érzelmileg is körülöleljenek minket. A humanisztikus pszichológia atyjaként ismert Carl Rogers szerint az egészséges személyiségfejlődés egyik feltétele, hogy gyermekként részünk legyen a feltétel nélküli pozitív elfogadásban. Ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy stabilan érezzünk, szüleink akkor is szeretnek bennünket, ha épp nem megfelelően viselkedünk. Elfogadják legbelső önmagunkat, és bár a viselkedésünknek határokat állítanak, s olykor haragszanak is ránk, személyünket nem utasítják el, szeretetük állandó felénk. Saját magunk elfogadása tehát a szülők felől megélt elfogadásban fejlődik.
Első hallásra ez egyszerűnek tűnik: csak szeretni kell a gyereket, és akkor önmagát elfogadó, egészséges személyiségű felnőtt válik belőle. Miért küszködik akkor mégis annyi ember negatív önértékeléssel? Miért olyan nehéz szülőként feltétel nélküli pozitív elfogadással viszonyulni a gyerekünkhöz? Pszichológusként, családterapeutaként általában nem azzal találkozom, hogy a szülők nem szeretik a gyereküket. Hanem azzal, hogy nagyon is szeretik, de szorongásaik és szülői szerepükben való bizonytalanságuk miatt nem képesek ezt jól kifejezni feléjük. Ha a gyerek nem megfelelően viselkedik vagy rossz jegyeket hoz haza az iskolából, akkor szorongani kezdünk. Az egyszeri füllentésből, egyesből vagy lógásból máris a gyerek jövőjére vonatkozó, nagy horderejű negatív történéseket vizionálunk. Ahelyett, hogy engednénk néha hibázni őt, és bíznánk a kapcsolatunkban, elborít minket a szorongás és a bűntudat. Milyen apa/anya vagyok én, hogy így viselkedik ez a gyerek? Mit rontottam el? És elkezdjük őt gyötörni, dühöngünk, sírunk vagy ész nélkül korlátozunk és büntetünk. Gyermekünk teljesítménye, közösségben való beválása, tündöklése a mi önértékelésünk zálogává válik. Rajtuk akarjuk behajtani, ami nekünk nem sikerült, általuk akarjuk megélni, amire legbelül mindig is vágytunk: hogy elfogadhatónak, szerethetőnek és jónak éljük meg magunkat. Olyan pálya felé tereljük (vagy kényszerítjük), ami a mi álmunk volt, vagy ami a mi értékrendünk szerint az ő álma lehet. Saját szorongásainkon, kudarcainkon és vágyainkon keresztül vizsgáljuk. Ez sajnos nagyon megnehezíti, hogy valóban lássuk és ismerjük őt. Emiatt sérül a kapcsolat, és a gyerekben is szorongás és depresszió alakulhat ki amiatt, hogy úgy érzi, nem lehet igazán önmaga, nem fejezheti ki az érzéseit, szerepet kell játszania és folyton meg kell felelnie olyan elvárásoknak, amelyek idegenek a személyiségétől. Vagy megtörik és szülei bábjává válik vagy fellázad. De a vágy, hogy elfogadják olyannak, amilyen, nem szűnik meg. Rogers így fogalmaz: „A feltétel nélküli elfogadás a legnagyobb élmény, amelyet egy ember átélni képes.” Ha ezt gyerekként nem élhetjük át, sóvárogni fogunk érte egész életünkben, és ott is keressük, ahol nem várhatjuk.
Szerző: Kelemen Anikó
