Az anyaságról sokszor úgy beszélünk, mintha egy természetesen áradó, ösztönös és folyamatos szeretetteli állapot lenne. Mintha egy nő attól, hogy megszüli a gyermekét, automatikusan türelmesebbé, önzetlenebbé és kiegyensúlyozottabbá válna, pedig az anyaság sokszor brutálisan nehéz. Nem azért, mert „rosszul csináljuk”, hanem mert egy gyerek nemcsak szeretetet hív elő belőlünk, hanem megmozgatja, megdolgoztatja az egész személyiségünket, felszínre hozva a leggyengédebb és legsötétebb részeinket is.
A baba mellett ugyanis olyan mértékű haragot, frusztrációt, tehetetlenséget és kimerülést élünk át, amiről korábban nem is tudtuk, hogy létezik bennünk, miközben ugyanígy megjelenik a szeretetet, meghatottság és az eltéphetetlen kötődés érzése is. Az anyaság ezért nemcsak fárasztó fizikai és érzelmi gondoskodás, hanem egy nagyon mély önismereti folyamat is.
Donald Winnicott brit gyermekorvos és pszichoanalitikus vezette be az „elég jó anya” fogalmát, ami, szerencsére, egyre inkább beépül a köztudatba. Winnicott fogalma és elfogadó attitűdje azért is fontos, mert a gyereknek valójában nincs szüksége tökéletes szülőre, sőt: inkább egy hiteles gondozó kell neki, valaki, aki néha elfárad, hibázik, elveszíti a türelmét, vagy nem tökéletesen hangolódik rá. A kapcsolódás ugyanis nem attól lesz biztonságos, hogy soha nincs benne törés, hanem attól, hogy a törések (vagy hívjuk inkább eltávolodásoknak) helyrehozhatók. Hogy egy veszekedés után oda lehet menni, és azt mondani: „Nagyon sajnálom. Nem kellett volna így beszélnem.” Ez óriási pszichológiai tapasztalat egy gyerek számára, mivel azt tanulja meg belőle, hogy a kapcsolat kibírja a konfliktust, és lehet haragudni úgy is, hogy közben nem szűnik meg a szeretet, a közelség pedig helyreállítható.
Fontos megemlítenem még, hogy az anyaság egyik legtabusítottabb része az agresszió kérdése. Winnicottnak van egy híres írása: „Let me give some reasons why a mother hates her baby.” Vagyis: Hadd adjak pár okot, amiért az anya utálja a gyerekét. (Szám szerint 18-at, de ezekre most nem térek ki.) Provokatív mondat, de nagyon fontos üzenetet hordoz: teljesen normális, hogy egy anya időnként dühöt vagy akár utálatot érez a gyermeke iránt. Nem azért, mert nem szereti, hanem mert minden valódi kapcsolatban vannak negatív érzések és agresszív viselkedés is. (Agresszió alatt itt az egészen banális formák is ide értendőek, pl. vicces támadó kifejezések, “beszólások” ha felemeljük a hangunkat, vagy passzív formái, úgymint nem reagálás, ignorálás.) Ha hitelesek vagyunk egy – akár felnőtt-felnőtt – kapcsolatban, és egészséges érzelmi viszonyulással vagyunk jelen, akkor időnként megharagszunk a másikra, idegesít minket, nem értünk vele egyet, és valamilyen formában ezt le is viselkedjük. Ez teljesen természetes. A baba is érez indulatot felénk, és mi is felé, ráadásul az ő indulata teljesen kontrollálatlan agresszív viselkedésben nyilvánul meg, mivel képtelen még annak szabályozására.
Az indulatok megjelenése tehát önmagában nem káros, sőt: ebből tanulja meg a gyerek, hogy a kapcsolat elbírja a nehéz érzéseket is. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindent kontroll nélkül ki lehet önteni a gyerekre. Az érzelmeket tartalmazni kell, mert a szabályozatlan agresszió elárasztja és megijeszti a gyereket. Csakhogy az egyensúlyt megtartani elképesztően nehéz. Sokszor pontosan akkor veszítjük el a fejünket, amikor nagyon szeretnénk nem elveszíteni, amikor pedig benne vagyunk, belülről tényleg úgy érződhet, mintha „elárasztottuk” volna a gyereket, még akkor is, ha kívülről ez nem feltétlenül ilyen drámai.
A kisgyerekek ráadásul nemcsak a saját érzéseinket aktiválják bennünk. A pszichoanalitikus gondolkodás ezt projektív identifikációnak nevezi: a gyerek „belehelyezi” a szülőbe az elviselhetetlen érzéseit. Amikor egy baba vigasztalhatatlanul sír, sokszor nemcsak ő érzi a kétségbeesést, hanem mi is elkezdjük átélni. A gyerek frusztrációja, haragja, kielégítetlensége megjelenik bennünk is, és ezt nekünk kell valahogy megtartani, szabályozni, visszaadni egy elviselhetőbb formában. Ezért olyan megterhelő pszichésen a kisgyerekes szülőség, különösen egy érzékenyebb vagy intenzívebb temperamentumú gyerek mellett.
Sok szülő számol be arról is, hogy a gyereke mellett egészen váratlan érzések törnek fel benne. A szülőség bizonyos értelemben regresszív állapot: visszakerülünk egy korábbi érzelmi működésbe, ahol újraaktiválódnak a saját korai kötődési élményeink, hiányaink és sérüléseink. Amikor egy csecsemő vigasztalhatatlanul sír a kiságyban, a pszichénk egy része pontosan tudja, milyen érzés ennyire kétségbeesettnek lenni. Sokszor nemcsak a gyerek sírását halljuk, hanem valahol a saját egykori sírásunkat is.
És itt van a szülőség egyik legmélyebb lehetősége: ha ilyenkor másképp reagálunk, mint ahogy ránk reagáltak, akkor nemcsak a gyerekünkkel történik valami új, hanem velünk is. Ezért is annyira fontos normalizálni az anyaság nehéz részeit: a haragot, az ambivalenciát, az unalmat, a regressziót, az agresszív fantáziákat. Mindezek mellett ott a szeretet, az öröm, a meghatottság, az odabújás melegsége és a kötődés is. Az egészséges kapcsolatokban nem az történik, hogy nincsen agresszió vagy konfliktus, csak ezek nem válnak pusztítóvá. Helyette van reparáció, felelősségvállalás és újrakapcsolódás. Talán ez az egyik legfontosabb dolog, amit a gyerekeinknek adhatunk: annak a tapasztalatát, hogy biztonságos mindenfélét érezni.
Szerző: Stefanovits Nóra
