Teljesítménykényszer, túlzott megfelelés és a diszfunkcionális teljesítmény pszichológiája
szerző: Qayum Laura pszichológus
A modern világ egyre inkább a teljesítmény köré szerveződik. E-mailek, projekthatáridők, KPI-ok, vizsgaeredmények és közösségi média-elvárások között sokszor úgy érezzük, hogy nem egyszerűen teljesítenünk, hanem folyamatosan bizonyítanunk kell. Nemcsak az a kérdés merül fel, hogy, „Ki vagy?”, hanem egyre inkább az kerül előtérbe, hogy „Mit értél el?”. A teljesítmény így fokozatosan nem csupán egy tevékenység lesz, hanem identitásképző erő is, sokak számára akár az önértékelés forrása. A teljesítmény természetesen lehet inspiráló és kompetenciaélményt adó, amit a szakirodalom funkcionális teljesítménynek nevez (Fülöp, 2023). Azonban amikor az önértékelés és az értékesség érzése kizárólag az elért eredményeken múlik, a teljesítmény átcsúszik egy olyan kényszerbe, amely szorongást, belső feszültséget és hosszú távon teljesítményromlást eredményezhet.
A teljesítménykényszer és a túlzott megfelelési vágy többnyire nem felnőttkorban alakul ki. Gyakran gyermekkori tapasztalatokra vezethető vissza: feltételekhez kötött szeretetre, magas szülői elvárásokra, szégyenélményekre vagy olyan családi narratívára, amely az értékességet a teljesítményhez köti. Ezekből alakulnak ki azok a mentális reprezentációk és sémák, amelyek később is meghatározzák, hogyan viszonyulunk a kihívásokhoz és hogyan értékeljük saját alkalmasságunkat (Fülöp, 2023).
A diszfunkcionális teljesítmény gyakran már a teljesítményfolyamat első fázisában, a felkészülés során megjelenik. A személy túlzott szorongással lép be a feladatba, jövőorientált katasztrofizálással („mi lesz, ha nem sikerül?”), miközben a figyelem fokozatosan a feladatról önmagára tolódik át. Ez a jelenség ismert a sportpszichológiából, a „choking under pressure”, az egyik legjobban dokumentált mechanizmus, amikor valaki éppen a legfontosabb pillanatban veszít teljesítményéből (Baumeister, 1984). A túlzott önmonitorozás, az énfókuszú figyelem és a negatív belső beszéd együttesen megzavarják a végrehajtáshoz szükséges automatizmusokat. Nem a tudással vagy készséggel van a probléma, hanem azzal, hogy a figyelmi rendszer túlterhelődik.
A perfekcionizmus, különösen annak maladaptív formája, a teljesítménykényszer egyik leggyakoribb motorja. Hewitt és Flett (1991) szerint a perfekcionizmus lehet önmagunk felé irányuló, mások által észlelt vagy társadalmilag előírt, azonban mindegyik esetben közös a rugalmatlanság és a hibáktól való túlzott félelem. Frost és munkatársai (1990) további összetevőket azonosítottak, mint a hibák miatti fokozott aggodalom, a szülői kritika vagy az irreális elvárások. A perfekcionizmus paradox módon gyakran éppen azt akadályozza meg, amit megcéloz: a jó teljesítményt. Ha egy kolléga például soha nem mond nemet semmire, mert attól félt, hogy értéktelennek gondolják, majd végül kimerül, és a teljesítménye is romlani kezd.
A diszfunkcionális teljesítmény egy jellegzetes spirálban bontakozik ki, amely a következő:
irreális elvárás → megemelkedett szorongás → önfókuszú figyelem → hibák → önbizalomvesztés → még nagyobb kényszer a bizonyításra.
Ez a folyamat minden életkorban és szerepben megjelenhet: egy egyetemista vizsgaszorongásában, egy sportoló túlzott teljesítménykényszerében, egy vezető „állandó készenléti” működésében vagy egy munkavállaló kiégéséhez vezető megfelelési vágyában.
A jelenséget még jobban megérthetjük, ha a teljesítménypszichológiát annak interdiszciplináris beágyazottságában vizsgáljuk. Több pszichológiai terület is lényeges összefüggéseket kínál. A motivációelméletek, például Deci és Ryan (2000) önmeghatározás-elmélete, Covington (1992) önérték-alapú teljesítménymotivációs modellje és Dweck (1986) szemléletmód-elmélete azt mutatják meg, hogy a belső/külső motiváció, az önérték védelme és a fejlődési vagy rögzült gondolkodásmód hogyan formálja a teljesítményhez való viszonyt. A személyiségpszichológia perfekcionizmusmodelljei (Hewitt & Flett, 1991; Frost és mtsai., 1990) rávilágítanak arra, hogy a hibákhoz, elvárásokhoz és standardokhoz való viszony személyiségszinten is meghatározó. A kognitív és affektív elméletek, például a szorongás kognitív interferenciát okozó hatása (Sarason, 1988) vagy a belső beszéd szerepe (Hardy, 2006), megmutatják, hogyan gyengíti a teljesítményt a túlzott önmonitorozás. Az egészségpszichológiai stresszmodellek (Lazarus & Folkman, 1984) és az ego-depléció (Baumeister és mtsai., 2000) leírják, hogyan merítik ki a folyamatos elvárások az önszabályozást. A sportpszichológia klasszikus jelenségei, mint a korábban említett nyomás alatti „leblokkolás” (Baumeister, 1984) vagy az explicit és implicit tudás egyensúlyának sérülése (Masters, 1992), mind a teljesítmény sérülékenységére mutatnak rá. A szervezetpszichológia fogalmai, például az imposztor jelenség (Clance & Imes, 1978) vagy a kiégés (Maslach & Jackson, 1981), tovább árnyalják azt a képet, hogy a teljesítménykényszer miként hat a munkahelyi működésre. A pozitív pszichológia pedig olyan védőfaktorokat azonosít, mint az önrészvétel (Neff, 2003), a flow-élmény (Csíkszentmihályi, 1990) vagy a pszichológiai rugalmasság és reziliencia, amelyek a funkcionális teljesítmény alapjai.
A feloldáshoz több út vezet. A tudatosítás és önreflexió segít felismerni, hogy teljesítményünk mögött félelem, kényszer vagy valódi belső motiváció áll-e. A sématerápiás megközelítés a teljesítményhez kapcsolódó rugalmatlan belső szabályok átírására fókuszál. A belső beszéd átkeretezése, például az önkritikus monológ helyett támogató, reális belső hang kialakítása, bizonyítottan javítja a teljesítményt (Hardy, 2006). A mindfulness és a folyamatfókusz visszasegíti a figyelmet a jelenbe és a feladatra, csökkentve a jövőorientált szorongást (Gardner & Moore, 2007). A teljesítmény-rutinok strukturált, kiszámítható keretet adnak, stabilizálják az izgalmi szintet, és ezáltal támogatják a funkcionális teljesítményt.
A teljesítmény nem ellenség. A kényszer az. A cél nem az, hogy kevesebbet érjünk el, hanem az, hogy visszatérjünk saját, belső motiváción alapuló, funkcionális teljesítményünkhöz. Ahol nem a félelem, hanem a kompetencia, a kíváncsiság és az önazonosság irányítja a tetteinket. A funkcionális teljesítmény nem hibátlan, azonban hiteles. Nem tökéletes, de élhető. És ami talán a legfontosabb: nem bizonyítás, hanem önkifejezés.
Irodalomjegyzék
Baumeister, R. F. (1984). Choking under pressure: Self-consciousness and the paradoxical effects of incentives on skillful performance. Journal of Personality and Social Psychology, 46(3), 610–620.
Baumeister, R. F., Muraven, M., & Tice, D. M. (2000). Ego depletion: A resource model of volition, self-regulation, and controlled processing. Social Psychology, 16, 115–128.
Clance, P. R., & Imes, S. A. (1978). The impostor phenomenon in high achieving women: Dynamics and therapeutic intervention. Psychotherapy: Theory, Research & Practice, 15(3), 241–247.
Covington, M. V. (1992). Making the grade: A self-worth perspective on motivation and school reform. Cambridge University Press.
Csíkszentmihályi, M. (1990). Flow: The psychology of optimal experience. Harper & Row.
Deci, E. L. (1975). Intrinsic motivation. Plenum Press.
Deci, E. L., & Ryan, R. M. (2000). The “what” and “why” of goal pursuits: Human needs and the self‐determination of behavior. Psychological Inquiry, 11(4), 227–268.
Dweck, C. S. (1986). Motivational processes affecting learning. American Psychologist, 41(10), 1040–1048.
Frost, R. O., Marten, P., Lahart, C., & Rosenblate, R. (1990). The dimensions of perfectionism. Cognitive Therapy and Research, 14(5), 449–468.
Fülöp, Á. (2023). Az emberi teljesítmény pszichológiája. Mindset Pszichológia.
Gardner, F. L., & Moore, Z. E. (2007). The psychology of enhancing human performance: The mindfulness-acceptance-commitment approach. Springer.
Hardy, J. (2006). Speaking clearly: A critical review of the self-talk literature. Psychology of Sport and Exercise, 7(1), 81–97.
Hewitt, P. L., & Flett, G. L. (1991). Perfectionism in the self and social contexts: Conceptualization, assessment, and association with psychopathology. Journal of Personality and Social Psychology, 60(3), 456–470.
Lazarus, R. S., & Folkman, S. (1984). Stress, appraisal, and coping. Springer.
Maslach, C., & Jackson, S. E. (1981). The measurement of experienced burnout. Journal of Occupational Behavior, 2(2), 99–113.
Masters, R. S. W. (1992). Knowledge, knerves and know-how: The role of explicit versus implicit knowledge in the breakdown of complex motor skill under pressure. British Journal of Psychology, 83(3), 343–358.
Neff, K. D. (2003). Self-compassion: An alternative conceptualization of a healthy attitude toward oneself. Self and Identity, 2(2), 85–101.
Sarason, I. G. (1988). Anxiety, self-preoccupation and attention. Anxiety Research, 1(1), 3–7.