„Ismerd meg önmagad!” A Delphoi jósda felirata a ma embere számára is jelentős üzenetet hordoz: úgy formálhatjuk magabiztosan a jövőnket, ha saját magunk legjobb ismerőjévé válunk. Ez elsőre akár könnyűnek is tűnhet, hát persze, hogy ismerjük magunkat. Tisztában vagyunk vele, hogy kik vagyunk, többé-kevésbé emlékszünk a gyerekkorunkra, tudjuk, milyen kapcsolatok vesznek körül minket, mit szeretünk és mit nem, mik az erősségeink vagy a gyengeségeink.
De van-e rálátásunk arra, hogy a tudatos gondolataink és érzéseink mellett milyen mélyebb, akár tudattalan motívumok és berögződések mozgatnak minket? Felismerjük-e az összefüggéseket a múltbéli történések, kapcsolati mintázatok és jelen életünk elakadásai között?
Megnyílni egy idegennek
Olykor nehéz meghozni a döntést, hogy belefogjunk az önismeretbe. Bár az utóbbi időben nőtt a pszichológia és a különböző önismereti formák népszerűsége, sokan nehezen küzdik le a terápiával kapcsolatos aggályaikat. Hogyan is tudna segíteni nekem egy idegen? A segítő szakember és a kliens a találkozás elején valóban ismeretlenek egymás számára. A kapcsolat lassan építkezik, s ahogy mélyül a bizalom, úgy válik a terápiás helyzet egyre komfortosabbá. Ebben az elfogadó, bizalomteli légkörben fokozatosan tanulunk rá arra, hogy érzéseinket, gondolatainkat szabadon oszthassuk meg, anélkül, hogy tartanunk kellene attól, hogy a másik ember megítél minket. Ez önmagában nagyon felszabadító tud lenni. Persze a szakemberek más és más módszerekkel dolgoznak, ki erre esküszik, ki arra. A különböző terápiás módszerek sikerességét vizsgáló kutatások azonban azt találták, hogy módszertől függetlenül, főként a kliens és a terapeuta közötti kapcsolat az, ami meghatározza a terápia kimenetelét. Maga a kapcsolat az, amelyben fejlődni és gyógyulni tudunk.
Pszichológushoz járni nem kudarc, sem pedig úri huncutság
Sokszor nehéz megbirkózni azokkal az előítéletekkel, amelyek a terápiába járó emberekről szólnak. Ezek szerint nekik vagy teljes csőd az életük, vagy jó dolgukban már nem tudják, hogy mit csináljanak, ezért hódolnak az új trendnek, miszerint pszichológushoz járni menő.
Ha mi magunk másképp is gondolkodunk erről, még mindig munkálkodhatnak bennünk félelmek. Szeretjük azt gondolni, hogy magabiztosak vagyunk, magunk irányítjuk az életünket, nem szívesen kérünk segítséget, mert úgy véljük, azt a gyengék teszik. Pedig adódhat olyan szakasz az életünkben, amikor segítséget kérni pont nem a gyengeség, hanem az erő jele. Fontos felismerni, ha olyan helyzet adódik, amellyel nem tudunk megbirkózni, hiába van mellettünk akár támogató család vagy barát. Úgy tapasztalom, gyakran főként azoknak nehéz szakemberhez fordulniuk, akik egyébként felelős beosztásban, akár vezetői pozícióban dolgoznak, vagy a saját családjuk irányításában töltenek be vezető szerepet. Ők megszokták, hogy egyedül oldják meg a problémáikat, s talán kudarcként élnék meg, ha felkeresnének egy szakembert.
A nemek között is akad különbség. Bár egyre gyakrabban jelennek meg a rendelőkben férfiak, azért még mindig elmondható, hogy a nők előbb mennek el pszichológushoz. Talán azért, mert a férfiakkal szemben nagyobb az elvárás arra vonatkozóan, hogy önállóak, magabiztosak és erősek legyenek. Elég, ha arra gondolunk, mennyire másképp reagál a környezet, ha egy kislány vagy egy kisfiú elpityeredik. Egy kisfiú valószínűbben hall olyan „bíztatásokat”, mint „katonadolog”, vagy hogy „egy férfi nem sír”. Nem csoda, hogy mire eléri a felnőttkort, már eszébe se jut, hogy kifejezze kétségbeesését.
Az életkort tekintve is belefuthatunk rosszalló megjegyzésekbe. Az idősebb korosztály csodálkozhat azon, ugyan milyen gondjai lehetnek egy fiatalnak, hiszen még előtte az egész élet. Nem beszélve arról, hogy sokan erősen idealizálva beszélnek a gyermekkorról, mintha az tényleg csak egy felhőtlen, mókával és kacagással teli gondtalan időszak lenne. Pedig egy kisgyerek vagy egy kamasz életében is lehetnek megterhelő élmények és fájdalmas érzések. Az előbbiekhez hasonlóan sokak számára megdöbbentő lehet az is, ha egy élete végéhez közeledő ember kezd terápiába. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az önismereti munkát nem lehet túl korán vagy túl későn kezdeni.
Terápiába járok – csak meg ne tudja senki
A fent leírt előítéletek miatt előfordul, hogy valaki titokban kezd önismeretbe járni, mert tart tőle, hogy a párja, a családja vagy a barátai rosszul fogadnák. Talán szégyenkezik amiatt, hogy külső segítségre szorul, és fél, hogy rosszallással néznék elhatározását. A titkolózás mindig feszültséggel jár, a szégyen megélése pedig nehezíti a valódi önfeltárást, így a fejlődést is. Ezért a terápiában akár külön téma lehet, hogy a kliens elfogadja és mások előtt is felvállalja a terápiára irányuló igényét.
Természetesen segíti a folyamatot, ha a környezetünk érzelmileg támogatja a döntésünket, és tapintatosan kezeli, hogy ami a terápiás órán történik, azt teljes joggal tartjuk meg saját magunknak. A közeli hozzátartozóknak ezzel együtt nehéz megélniük, hogy kimaradnak valamiből, ami a másiknak egyre fontosabbá válik. Vajon milyen képet fest róluk a párjuk vagy a gyerekük a pszichológusnak? Vajon hogy mesélte el a legutóbbi veszekedésüket? Nehéz elengedni a kontrollt, és a másikra bízni, hogy megoszt-e velük valamit az ülésekről vagy sem. Akár féltékenység is gyötörheti őket. A szülők azon aggódhatnak, hogy a terapeuta esetleg jobb anyja vagy apja a gyereküknek, a partner pedig azon, hogy szakember megértése és elfogadása kisebbíti majd az ő jelentőségét. A környezetnek azt sem könnyű elfogadnia, hogy törődése és odafordulása nem elég ahhoz, hogy párja vagy gyermeke jobban legyen. Ezért a tapintat a terápiába járó irányából is fontos. Az olyan vagdalkozások, mint „Ha te is olyan megértő lennél, mint a pszichológusom, semmi bajom nem lenne”, a környezet számára nagyon fájdalmasak lehetnek, és megnehezítik a terápia érzelmi támogatását, ezzel együtt a kliens fejlődését.
Szeretnék változni, de azért minden maradjon a régiben
Legtöbbször azért megyünk pszichológushoz, mert valamin változtatni szeretnénk. A legnagyszerűbb persze az lenne, ha ki tudnánk fejleszteni valami jó kis módszert arra, hogy igényeink szerint megváltoztassuk a környezetünkben élőket. Ennek hiányában az önismereti folyamat során arra lehet rálátásunk, hogy a megszokottól eltérő szempontokból is megvizsgáljuk a velünk történteket, és megértsük saját szerepünket kapcsolataink alakulásában. Ez a folyamat viszont hosszú és sosem fájdalommentes. A fejlődés velejárója, hogy saját magunkat is árnyaltabban és differenciáltabban leszünk képesek látni. Előfordul, hogy megijeszt bennünket legmélyebb bensőnk „sötét oldala”, vagy olyan emlékek és történetek bukkannak elő a múltunkból, amiket legszívesebben rég elfelejtettünk volna. Van, hogy ilyenkor azt kívánjuk, bárcsak bele se kezdtünk volna ebbe az egészbe, hiszen nem is volt az olyan rossz. Tudattalanul akár a terápia ellen is dolgozhatunk, pl. gyakrabban késünk, racionális okokra hivatkozva lemondjuk, vagy éppen elfelejtjük az üléseket, de az is előfordul, hogy az addig rokonszenvesnek tartott terapeutát elkezdjük leértékelni magunkban: „mostanában nem is figyel rám, csak egy helyben toporgunk, nincs is értelme járni hozzá”. A terápiás hullámvölgyek sok esetben velejárójuk az önismereti folyamatnak. A változás pedig legtöbbször apránként történik meg, nem jár tűzijátékkal és sosem egyenletes.
Megesik, hogy a terápia hatására bekövetkezett változást a környezet nem fogadja kitörő lelkesedéssel. Ha például azon dolgozunk, hogy képesek legyünk jobban kiállni magunkért, meg tudjuk húzni saját határainkat és merjünk olykor nemet mondani, gyakrabban kerülünk konfliktusba a családdal, kollégákkal. Úgy érezhetjük, hogy szárnypróbálgatásaink megingatják kapcsolatainkat, és ez megijeszthet minket. Időbe és sok türelembe kerül, amíg beáll az új egyensúly, és minden mozaikdarabka a helyére kerül. Kicsit hasonló ez ahhoz, amikor új, tágasabb lakásba költözünk. A régi már szűkös és nem érezzük benne jól magunkat, de a költözés okozta felfordulás közepette néha elmerengünk rajta, hogy nem is volt az olyan rossz. Az új lakás még egy jó darabig idegen, az életünk dobozokban, sokszor még a villanykapcsolót sem találjuk. De ahogy telik az idő és lassan berendezkedünk, egyre inkább úgy érezzük, hogy végre otthon vagyunk.
Szerző: Kelemen Anikó
